1928. február 3-án született vas megyei Balozsameggyesen (ma Meggyeskovácsi) Pavlics Ferenc magyar születésű amerikai mérnök. Pavlics vezetésével fejlesztették ki 1971-ben, az Apollo-15 űrhajóval felbocsátott első NASA-holdjárművet. A jármű célja az volt, hogy az asztronauták részére nagyobb kísérleti lehetőségeket biztosítson: nélküle csak 10-20 méter távolságra tudtak elsétálni és talajmintákat gyűjteni, de a járművel 3 nap alatt 60-70 kilométer távolságot is megtehettek. Pavlics Ferenc a Budapesti Műszaki Egyetemen 1950-ben kapott oklevelet a gépészmérnöki kar gyártástechnológiai tagozatán. 1956-ban feleségével elhagyta az országot és az Egyesült Államokban telepedett le. A menekülttáborból ötödmagával vették fel a General Motors-hoz, s mivel még nem tudott angolul, műszaki rajzoló lett Detroitban. A michigani egyetemen képezte magát tovább, majd 1957-től 1960-ig az amerikai hadsereg detroiti tank-gépkocsi parancsnokságának kutatómérnöke volt. A kísérleti laboratóriumban a terepjárók, kerekes és lánctalpas járművek viselkedését tanulmányozta, különböző talajokon, sáros, vagy meredek terepen. E célra kísérleti berendezéseket is kifejlesztettek.

Pavlics 1961-ben került az űrkutatás közelébe, amikor John F. Kennedy elnök meghirdette az Apollo-programot, az amerikai űrhajósok Holdra juttatását. A Hold felszínének kutatása a magyar Bay Zoltán radaros mérései nyomán kezdődött, de a felszín szilárdságáról, a porréteg vastagságáról semmit sem tudtak. Az 1960-as évek elején a Surveyorok leszálltak a Holdon és nem süllyedtek el, s talajkutató szondáik megmérték a felszín szilárdságát is. Ennek alapján elkezdődtek a kísérletek, Pavlics és csapata kerekes, lánctalpas, sőt, archimédeszi csavar-kerekekkel is próbálkozott. Az amerikai űrkutatási hivatal, a NASA először egy zárt terepjáró laboratóriumot képzelt el, amelynek súlya 8 tonna lett volna, ám erre nem volt elég pénz. A General Motors tanulmányt készített, hogyan lehet az űrkomp 1,6x1,6x1 méteres részében elhelyezni egy kétszemélyes kerekes járművet. A NASA ezt kétévi vita után, egy 1:6 arányú rádióirányítású modell alapján elfogadta. A modellt egyedül küldték be Wernher von Braun, az Apollo-program igazgatója szobájába, utána mentek a fejlesztők. A főnök kérdéseire elmagyarázták a koncepciót, majd megkapták a megbízást. 18 hónap alatt tervezték meg a holdautót, amelyet Santa Barbarában 400 ember épített meg Pavlics vezetése alatt, aki 1967 óta a Santa Barbara művek elektronikai részlegeinél műszaki igazgató volt. Itt mellékúti járművek fejlesztésével és kutatásával, a Hold felszínére szánt járművek alkalmazásának vizsgálatával, a mozgékonyság, a szállítási problémák kutatásával foglalkozott. Pavlics vezetésével fejlesztették ki az először 1971-ben, az Apollo-15 űrhajóval felbocsátott NASA-holdjárművet, a Lunar Roving Vehicle LRV-t. A tervezésnél figyelembe kellett venni a -160 és +125 fok közti hőingadozást, ezért a kerekeket titánacélból készítették. A 3 m hosszú, 2 m széles kocsit összehajtva helyezték el a holdkomp alján, súlya 200 kg volt. A jármű a Holdon kifordult a kompból, rugók kitolták az alváz meghosszabbítását, majd kihajtották a kerekeit, melyek eredetileg 45 fokban behajtva helyezkedtek el. Az egész "kicsomagolás" 15 percig tartott.

A négy kerék mindegyikét külön villanymotor hajtotta, közülük kettő is elég volt a biztonságos visszatéréshez. Az űrhajósok egyszerű támlásszékben ültek. A jármű sebessége 16 km/óra volt. A kerekek kétrétegűek voltak, ütközés esetén a belső vehette fel a többleterőket. Két, egymástól független, 36 voltos, ezüst-cink akkumulátor volt az energiaforrás. A kocsi 30 fokos emelkedőn is fel tudott kapaszkodni, az irányváltás botkormánnyal történt. A tájékozódást giroszkópos navigációs berendezés segítette, a szerszámokat és geológiai kutatóeszközöket a hátsó kerekek közti dobozban tárolták. Az első holdautót Dave Scott űrhajós vezette, három utat tettek meg vele, összesen 27,8 kilométert, és 77 kiló kőzetet gyűjtöttek. Az Apollo-16 holdjárója 27, az Apollo-17-é 36 kilométert közlekedett.

Ezek voltak a világ legdrágább autói, különösen mert csak három napig működtek. A holdautóból négy darab készült. – Ahhoz, hogy ezt kifejlesszük, 10 másfajta járművet kellett építeni – mesélte egy interjúban Pavlics Ferenc. – A négy jármű közül három elment a Holdra az utolsó három Apolló programmal, a negyedik a Smithsonian Múzeumban van. Ha valaki Washingtonban jár, ott mindig meg lehet nézni. Pavlics Ferenc Európában is dolgozott ezek után a General Motors kérésére: a kelet-európai államokban az üzlet kifejlesztésével foglalkozott. Amikor az oroszok afganisztáni bevonulása miatt a közreműködés megszűnt Magyarországgal, Csehszlovákiával, Romániával, Bulgáriával, áthelyezték az Opelhez és így részt vett az Opel Corsa kifejlesztésében. Nyugdíjazásáig hű volt a Genral Motorshoz, tanácsadóként ma is dolgozik a cégnek.

1997. június 4-én landolt a Marson a tudományos szenzációt jelentő amerikai Nyomkereső (Pathfinder) nevű űrszonda, ebből indult a Jövevény (Sojourner) nevű kisautó. Ezt szintén Pavlics vezetésével, a korábbi holdjáró alapján fejlesztették tovább, a munkában a magyar Bejczy Antal is részt vett. A marsjármű súlya 11 kg volt, hat, 13 cm átmérőjű kereke egymástól független meghajtást kapott, tetejét sima 48x63 cm-es napelem borította. 16 W volt a teljesítménye, ezért csak 40 cm/perc sebességgel haladt. Műszerei a Mars klímája miatt fűtött dobozban voltak. A járművet számítógép vezérelte, mivel a távolság miatt a rádiójel csak 15-20 perc alatt ért volna oda a Földről. Kémiai elemzésekre röntgen-spektrográfot használt. A 2003-ra tervezett Mars-expedíció már 130 kg-os, jóval nagyobb hatósugárral, sebességgel és egyéb "képességekkel" bíró járművet visz majd magával, Pavlics Ferenc ennél is tanácsadóként működik közre.