1893. júl. 26-án született Uraiújfaluban, orvos, orvostörténész volt, az orvostudományok kandidátusa (1960). Egyetemi tanulmányait az I. világháborúban teljesített frontszolgálata miatt meg kellett szakítania, oklevelét 1922-ben szerezte meg a budapesti tudományegyetem orvosi karán. Utána szülőfalujában volt 20 éven át körorvos. 1944-ben deportálták, 1945-ben tért vissza Szombathelyre, ahol városi, ill. körzeti orvos volt, majd az SZTK munkaalkalmassági felülvizsgáló rendelését vezette. Tagja volt az MTA Orvostörténeti Bizottságának, az Orvostörténeti Könyvtár Kiadványai szerkesztő bizottságának, az Orvos-Egészségügyi Dolgozók Szakszervezete Központi Vezetőségének, a Nemzetközi Orvostörténelmi Társaságnak. Mint a Magyar Orvostörténeti Társaság első elnöke (1966) és a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum főmunkatársa jelentős szervező, kutató és szakirodalmi munkásságot fejtett ki. Gyógyító tevékenysége mellett összegyűjtötte és feldolgozta a működési területén még élő népi hiedelmeket; gyógyító hagyományokat. Gyűjtötte az orvostörténeti emlékeket: foglalkozott a dunántúli egészségügyi intézmények történetével, több feledésbe ment magyar orvos életével. Újabb dokumentumok feltárásával kiegészítette Markusovszky Lajos életrajzát. Munkásságának elismeréséül megkapta a Markusovszky-emlékérmet (1958).  

Főbb művei:

Vas megye egészségügyének története (Vas megye egészségügye, 1955);
A majorok és puszták, mint az empirikus orvoslás és a babonás hiedelmek megőrzői (kandidátusi disszertáció, 1960);
Az utolsó Vas megyei ember és állatgyógyítóról (Vasi Szle, 1966). – Irod. B. G.: Dr. B. J. (Orvostört. Közl., 1971).